A könyv, amit először rosszul írtam meg…

Amikor elkezdtem a könyvemet írni, közvetlenül a hazaköltözésem után voltam Svájcból, tele reményekkel, motivációval és hittel a tudásomban. Abban, hogy itthon kell az a fajta tudás és szemlélet amit én képviselek.

Szerettem írni, belefogtam egy könyvbe. De őszintén szólva: fogalmam sem volt, hogyan kell könyvet írni.
Nem tudtam, minek kell benne lennie ahhoz, hogy „jó könyvnek” számítson.
Csak egy dolog volt tiszta: szerettem volna, ha megismernek.
Hogy felfigyeljenek arra, amit a táplálkozásról addigra már tudtam, és amit fontosnak éreztem továbbadni.

Ezért akkor még nagyon szakmai irányból közelítettem. Sőt emojikat is tettem bele.
Rendszerek, elvek, irányok, minden, ami „helyesnek” tűnt a táplálkozásban.
Rettentő büszke voltam rá.

Közben telt az idő, és az előző életvitelemhez képest, nagyon-nagyon nagy volt a csend körülöttem. A hazaköltözésem nem hozta el a várt eredményt.

Ez a csend nem a látványos fajta volt, hanem az a hosszú, belső csend, amikor nincs kapaszkodó.

Csak te vagy, a tested, és az, ahogyan éppen élsz. Ebben a csendben elkezdtem sokat írni. Megszülettek az önreflexiós füzeteim, amik mind saját megélésből születtek. Valahogy akkor gyógyír volt a lelkemnek, segítettek, abban az átmenetben, amit csak azok tudnak, hogy milyen, akik nagy váltást tettek az életükben. Ez a befelé figyelés nagyon sokat segített.

Ebben az időszakban elkezdtem sokkal mélyebben figyelni. Nem csak azt, hogy mit eszem, hanem azt is, hogy miért. Természetesen folytattam azt a fajta egészségtudatos étkezést, amit régóta elkezdtem. De.. jöttek bizonyos érzelmek, elkeseredettség, magányosság, minden ami egy váltás után jöhet, engem megtalált. Aztán figyeltem, hogy…

Milyen érzelmek mentén nyúlok bizonyos ételekhez.
Milyen állapotból döntök.
És mennyire automatikusan működöm.

És lassan kirajzolódott valami, amit akkor még nem tudtam volna megfogalmazni:
hogy amit megírtam, az nem teljesen tükrözi azt a szemléletet, amiben igazán hiszek. És itt beigazolódott az, hogy nem elég csak azt nézni, hogy mit eszünk, nagyon mögé kell nézni.

Mert sok táplálkozási könyv arról szól, mit együnk, hogy egészségesek legyünk.
De nagyon kevesen beszélnek arról, hogyan lehet ezt megtartani úgy, hogy közben figyelünk magunkra.

Megengedéssel.
Kontroll helyett jelenléttel.

Rájöttem, hogy ha elkezdjük észrevenni azokat az érzelmeket, amikből automatikusan eszünk, akkor minden elmozdul.
Nem csak az evés, hanem az egész viszony magunkhoz.

Ekkor döntöttem úgy, hogy visszanyúlok a könyvhöz.
És átírom.
Nem azért, hogy „jobb” legyen.
Hanem hogy végre azt tükrözze, amiben mélyen hiszek.

Természetesen a könyv megtartotta mindazt a szakmai tudást is, ami az egészséges táplálkozás alapja, de kibővítettem valamivel, ami legalább ennyire fontos lett számomra: az önmagunkra figyelés, és az a belső munka, amiből minden valódi változás elindul. A receptek ötletelős jellege talán abban is segít, hogy ráérezz: az ételek összeállítása nem kell, hogy bonyolult vagy stresszes legyen. Nem tökéletesnek kell lennie, hanem működőnek és jólesőnek.

És talán ez lett az első pillanata annak, amit ma már úgy hívok:
Belső Fény.

Az önismeret és a táplálkozás kéz a kézben járnak. A könyv talán legfőbb üzenete az, hogy nem szabad, hogy az életmódváltás egy megoldandó projekt legyen, hanem sokkal inkább egy belső folyamatnak. Ahol nem az a kérdés, hogy mit csináljak még jobban, hanem az, hogy mire is van igazán szükségem azért, hogy jobban legyek.

Szeretettel ajánlom azoknak, akik ebben a szemléletben szeretnének egy kicsit mélyebbre nézni a táplálkozásukban.