Kiégés a segítő szakmákban. Amikor mindenki más fontosabb nálad.

Mi történik velünk, amikor egész nap másoknak adunk, de közben egyre kevésbé vesszük észre a saját szükségleteinket – és hogyan jelenhet meg mindez az evésünkben?

A kiégés a segítő szakmákban nem mindig ott kezdődik, ahol már nem bírjuk. Néha ott kezdődik, amikor túl sokáig vagyunk erősek másokért.

Még tesszük a dolgunkat, segítünk, figyelünk másokra, miközben a saját szükségleteink lassan háttérbe szorulnak. A pihenés várhat, az evés várhat, majd valahogy csak lesz idő magunkra is.

Csakhogy a testünk nem felejt. Jelez, amikor túl sokáig adunk magunkból.

És lehet, hogy az evésünk előbb tudja ezt, mint mi magunk.

Miért választjuk a segítő szakmát?

 

Van, aki egész gyerekkora óta tudja, hogy másokon szeretne segíteni.

Én is ilyen voltam.

Nekem nem volt kérdés, hogy egészségügyi pályára megyek. Valahogy természetes volt számomra, hogy olyan munkát szeretnék, ahol szükség van rám, ahol valakinek számít, amit teszek. Mindig csodáltam az ápolókat a hivatásukért. Tetszett a szép fehér köpeny, gyerekként nagyon vágytam rá.
Később amikor már tanultam a szakközépiskolában egyre jobban rájöttem, hogy a segítő szakmák milyen gyönyörűek. De amennyire gyönyörűek, annyira nehezek is.

Mert ezt a munkát igazán csak akkor lehet jól végezni, ha az ember nem pusztán a kezét, a tudását vagy a szakmai ismereteit teszi bele, hanem a szívét és a lelkét is.

És ez nem csak az egészségügyi dolgozókra igaz.

Ugyanez történik sok pedagógussal, szociális munkással, gondozóval, pszichológussal, segítő szakemberrel,  tulajdonképpen mindenkivel, aki nap mint nap emberekkel foglalkozik.

Segíteni egy beteg, elesett vagy kiszolgáltatott embernek az egyik legszebb dolog. Látni a szemében a hálát. Észrevenni, hogy megkönnyebbült, mert végre valaki meghallgatta. Érezni, hogy szüksége volt rád, és te ott tudtál lenni.

Ez nagyon jó tud lenni a léleknek.

És talán ezért is adunk. És csak adunk, adunk, mert érezzük, ez nagyon jó. Mert a segítés kezdetben nem teher. Éppen ellenkezőleg: feltölt.
És éppen ezért olyan nehéz észrevenni azt, amikor megfordul valami.

Csakhogy a folyamatos adás egyszer csak elfáraszt

 

A lélek eleinte még bírja. Aztán egy idő után elkezd fáradni. Mert nem egyik napról a másikra égünk ki és ezt nem is feltétlenül vesszük észre.

Hiszen dolgozunk. Ellátjuk a feladatainkat és közben folyamatosan mosolygunk, megcsináljuk amit kell. Másnap pedig újra kezdjük.

Közben szépen lassan elfogy valami.

Csakhogy adni csak abból tudunk, amink van.

Ha pedig folyamatosan adunk, de közben nem töltődünk, egy idő után elfogy az, amiből adni tudunk.

A mai világ ezt még inkább felerősíti. Felgyorsult minden. Nagyobbak az elvárások. Több szerepben kell helytállnunk. Meg akarunk felelni a munkahelyen, a családban, a kapcsolatainkban és sokszor még saját magunknak is.

A segítő szakmákban dolgozóknál pedig van még valami.

Sokszor eszünkbe sem jut, hogy ezt másképp is lehetne.

Hiszen mi vagyunk azok, akik segítenek. Mi vagyunk azok, akik bírják és azok akikre szükség van. És közben valahogy háttérbe kerül egy egészen egyszerű kérdés:

És én hogy vagyok?

Aki másokról gondoskodik, arról is gondoskodni kell

 

Több cikkembe is hivatkozok Svájcra, itt is azt teszem. Nem azért mert Svájc jobb. Hanem azért, mert az én szemléletemben a munkámban és a magamhoz fűződő kapcsolatomban meghatározó időszak volt, amikor ott éltem.

Sok mindent megtapasztaltam ott. Többek között azt is, hogy milyen nagy különbséget jelenthet, ha egy munkahely nemcsak a feladatot látja a dolgozóban, hanem az embert is. Erről korábban már írtam részletesebben is, ezért most nem szeretném újra elmesélni az egész történetet. Amennyiben szívesen olvasnál róla ezen a linkeken eléred. A Belső Fény mindig tudta az utat: egy segítő szakember története

De van egy része még, amit ide nagyon fontosnak érzek. Ott a kiégésről nem csak akkor beszéltek, amikor már valaki teljesen elfáradt. Folyamatosan voltak továbbképzések a témában. Nem azt mondom, hogy itthon nincs. Tudom, hogy a továbbképzéseknek itthon is helye van, régen is voltak. Kellenek is. 

De ott a vezető napi szinten nemcsak azt kérdezte meg, hogy hogyan halad a munka. Hanem azt is:

Hogy vagy?

És ha valaki úgy érezte, hogy segítségre van szüksége, kérhette. Akár egy beszélgetést, ahol tényleg elmondhatta azt, ami számára megterhelő volt. És segítséget kapott.

Nem kellett előbb összeomlani, vagy bizonyítani, hogy már tényleg nagy a baj. És nem kellett attól félnie, hogy ezért elveszítheti a munkályát.

A dolgozók jólléte része volt a működésnek.

És a szünet?

A szünet nem egy olyan lehetőség volt, ami majd akkor következik, ha minden feladattal elkészültünk.

A szünet a munka része volt.

Ez nekem nagyon sokat tanított. Erről is írtam már egy cikkemben, ami a táplálkozási szemléletemről szól, amit Svájcból hoztam haza. Itt elérheted. Mit tanultam Svájcban a táplálkozásról? Belső Fény

Mert milyen gyakran történik meg velünk, hogy egy segítő szakmában dolgozó ember azt mondja:

„Majd eszem, ha lesz időm.”
„Iszom, ha lesz egy kis nyugalmam.”
„Kimegyek, ha mindenki el van látva.”
„Most még kibírom.”

És tényleg. Valahogy mindig kibírjuk.  Csak közben saját magunkat tesszük utolsó helyre.

A testünk közben nem felejt

 

A testünk szól, ha valami nincs rendben.

Ha nem pihenünk eleget, elfáradunk.
De ha túl sokáig vagyunk feszültek, türelmetlenebbek lehetünk.
Amikor nem figyelünk arra, hogy mikor vagyunk éhesek, egyszer csak nagyon megéhezünk.

A testünk nem tudja, hogy miért nincs időnk magunkra. Nem tudja, hogy „most még ezt kibírom, majd később pihenek”.

Csak jelzi, hogy valami hiányzik.

Lehet, hogy fáradtsággal vagy éppen rossz kedvvel vagy azzal, hogy már semmihez nincs kedvünk.

És néha azzal is, hogy másképp kezdünk enni. 

Talán eljön az a pont is, amikor már nemcsak azt vesszük észre, hogy elfáradtunk, hanem azt is megkérdezzük magunktól: vajon jó helyen vagyok az életemben? És mikor lettem ennyire távol saját magamtól?

Én ezt egy másik életszakaszban magam is megtapasztaltam. Az életközépi válság számomra nem egyszerűen egy nehéz időszak volt, hanem egy olyan fordulópont, ami végül visszavezetett önmagamhoz.

Erről részletesebben is írtam: Az életközépi válság, ami visszavezetett önmagamhoz

Lehet, hogy te is magadra ismersz benne.

Amikor az étel lesz az, ami végre rólunk szól

 

Talán ismerős az a helyzet, amikor valaki egész nap másokról gondoskodik. Ha segítő szakmában dolgozol, akkor valószínű. Én is rengetegszer átéltem.

Reggel rohanás. Munka. Három műszak, rengeteg feladat. Másokat kiszolgálni. Feszített tempó, emberhiány. Alig van idő normálisan enni. Csak gyorsan bekapsz valamit. Sokszor érzed azt, hogy ebben a stresszben nics is étvágyad.

Aztán hazamész. Ha családod, kisgyereked van, ott is kezdődik minden előlről. Házi feladatok, háztartás, vacsora készítése. És amikorr végre, kész minden, nincs ott senki, pihen mindenki.
Nincs „szükség” rád.
Leülsz és az evésen jár az eszed. De lehet nem is érzel fizikai éhséget. Mégis csak eszel, talán túl sokat is. De közben azt érzed:  végre, neked is jár valami.

Egy kis öröm, megnyugvás, jutalom és gondoskodás.

És itt szoktunk nagyon gyorsan ítélkezni saját magunk felett.

„Megint nem tudtam megállni.”
„Nincs akaraterőm.”
„Miért ettem meg ezt?”
„Holnap majd jobban odafigyelek.”

Ez a jelenség nagyon gyakori. Nem veled van a baj.

Nem azért eszel este többet, mert gyenge vagy, és nem azért, mert nincs elég akaraterőd.

Lehet, hogy egész nap erős voltál. Figyeltél másokra, segítettél, helytálltál, miközben a saját szükségleteidre alig maradt figyelmed.

Aztán este, amikor végre megállsz, a tested és a lelked is szeretne valamit kapni.
Mert szükségünk van nyugalomra, örömre és gondoskodásra is, akármilyen a nap. Ha zsúfolt akkor is. 

És lehet, hogy ezt most az ételtől kapod meg.

Az evés mögött sokszor több van, mint az éhség

 

A segítő szakmákban dolgozóknál az evés is könnyen válhat annak a módjává, ahogyan megpróbálják levezetni azt, amit egész nap magukban tartottak.

Egész nap másokra figyelnek.
Segítenek.
Döntéseket hoznak.
Alkalmazkodnak.
Türelmesek akkor is, amikor már elfáradtak.

Közben sokszor észre sem veszik, hogy saját maguk érzéseit és szükségleteit egyre hátrébb teszik. Aztán amikor végre vége a napnak, valahogy ki kell engedni a feszültséget. Lehet, hogy egy kis édesség ad megnyugvást. Vagy az étel lesz a jutalom egy nehéz nap után. Előfordulhat, hogy végre akkor eszünk, amikor már senkinek nincs szüksége ránk. Talán ilyenkor nem is az éhség a legerősebb érzés.

Hanem a fáradtság. A feszültség. A vágy arra, hogy végre valaki, akár az ételen keresztül, egy kicsit rólunk is gondoskodjon.

Ezért a segítő szakmák kiégésénél az evésre sem érdemes önmagában nézni.

Ha valaki azt érzi, hogy „nem tudom abbahagyni az evést”, nem biztos, hogy az a legfontosabb kérdés, mit kellene másképp ennie. Előbb azt érdemes megérteni, miért lett az evés számára ennyire fontos.

Mert lehet, hogy az evés nem a probléma kezdete, hanem egy jelzés arról, hogy valami már régóta túl sok. És talán éppen ezért nem még több szigorú szabályra, tiltásra vagy önfegyelemre van szükséged.

Én nem hiszek abban, hogy az evésünket újabb és újabb szabályokkal kellene kordában tartanunk. A túl szigorú szabályok egy ideig talán működnek, de közben fárasztanak, állandó kontrollt igényelnek, és hosszú távon nehezen tarthatók.

Ráadásul könnyen tovább erősíthetik azt a mintát, amiből éppen ki szeretnénk lépni: tiltok valamit → kívánom → megengedem magamnak → túl sokat eszem → bűntudatom lesz → újra szabályokat állítok fel.

A változás szerintem nem ott kezdődik, hogy még több szabályt tanulunk meg betartani. Hanem ott, hogy elkezdjük megérteni, mi történik bennünk az evés előtt.

Mire van szükségem?
Éhes vagyok? Fáradt? Feszült? Vagy egyszerűen egész nap nem figyeltem magamra?

Mert ha megértjük a saját evési mintáinkat, akkor már nem folyamatosan harcolni akarunk magunkkal.

Elkezdünk együttműködni önmagunkkal.

És számomra éppen ez jelenti a valódi, hosszú távon is fenntartható változást.

A segítés nem azt jelenti, hogy elfogyasztod magad

 

Talán ezt tanuljuk meg a legnehezebben.

Hogy lehetünk jó segítők úgy is, hogy közben nem adjuk oda magunkból az utolsó darabot is?Lehetünk együttérzőek úgy, hogy közben vannak határaink?
Hogy tudunk jelen mások számára úgy, hogy közben magunkat sem hagyjuk el?

És lehetne szünetet tartani, enni, pihenni, segítséget kérni és ami a legfontosabb, lehetne azt mondani:

„Most én következem.”

Ez nem önzés vagy gyengeség. És főleg nem azt jelenti, hogy kevésbé érdekelnek mások.
Éppen ellenkezőleg. Ha hosszú távon szeretnénk adni, akkor nekünk is szükségünk van arra, hogy legyen miből adnunk.

Ha te is egész nap másokról gondoskodsz…

 

Talán itt az ideje, hogy egy kicsit magadra is figyelj. Nem azért, hogy még jobban teljesíts. Vagy, hogy még hatékonyabb segítő legyél.

Hanem egyszerűen azért, mert te is számítasz.

Az evésed pedig lehet, hogy nem ellenség, amit le kell győznöd. Talán egy jelzés, egy üzenet arról, hogy valami benned figyelmet kér. És ha megtanulod meghallani ezeket a jelzéseket, az első lépést már megtetted önmagad felé.

Mert aki egész életében másokról gondoskodott, annak talán nem még több önfegyelemre van szüksége.

Hanem arra, hogy végre megtanuljon magáról is gondoskodni.

Talán most azt gondolod: „Jó, de akkor hogyan kezdjek hozzá?” Nem kell mindent egyszerre megváltoztatnod. Néha az első lépés egyszerűen az, hogy végre kimondod, ami eddig csak ott motoszkált benned.

Miért olyan nehéz magamra figyelnem?
Miért tudok másokról gondoskodni, magamról pedig olyan könnyen megfeledkezem?

Ezekkel a kérdésekkel is dolgozunk együtt a 2 órás konzultáción is. Első lépések 2 órás tanácsadás Mert sokszor már az is megkönnyebbülést hoz, amikor végre megértjük:

Nem velünk van a baj. Csak eddig nem értettük, mit próbál mondani az evésünk.

Ha ez a téma közel áll hozzád a blogon keresd az „Evési minták” és „Önismeret”cimkék alatt lévő írásaimat. Blog