Mit tanultam Svájcban a táplálkozásról? Belső Fény
A legfontosabb táplálkozási leckét nem egy könyvből kaptam.
Amikor Svájcba költöztem, nem gondoltam, hogy a svájci táplálkozás nemcsak az ételekről, hanem egy egészen más szemléletről is szól.
Eleinte azt hittem, ugyanazt fogom csinálni, mint Magyarországon. Ugyanaz a szakma, ugyanaz a munka, csak egy másik országban.
Ma már tudom, hogy ennél sokkal többet kaptam.
Nem egy új étrendet.
Nem egy különleges diétát.
Hanem egy olyan szemléletet, amely azóta is meghatározza azt, ahogyan az étkezésről és önmagamról gondolkodom.
Erről a szemléletről részletesebben is írtam a Belső Fény cikksorozatban. Önbizalom: miért nem bízol már magadban az étkezés terén?
Az első leckét nem az asztalnál kaptam
Amikor elkezdtem dolgozni egy svájci idősotthonban, minden műszakhoz tartozott egy 15 perces reggeli szünet és egy 30 perces ebédszünet. De ez ugyanígy volt a délutános és az éjszakai műszakban is. Már ez is teljesen más mint itthon. Ha érdekel, hogyan jutottam el idáig, ebben a cikkben mesélem el a saját történetemet A Belső Fény mindig tudta az utat: egy segítő szakember története
Az első hetekben gyakran nem mentem el. Nem azért, mert megtiltotta volna valaki. Hanem mert azt éreztem, hogy dolgozni kell. Nem vagyok annyira éhes. Majd később eszem.
Egészen addig, amíg egyszer rám nem szóltak.
– Éva, most elmész szünetre. Leülsz. Eszel. Azért, hogy utána jól tudd végezni a munkádat.
Ez a mondat akkor teljesen természetesnek tűnhetett annak, aki mondta. Nekem viszont, akinek ez teljesen idegen volt, egy egészen új gondolkodásmódot nyitott meg.
Ott értettem meg először, hogy a saját szükségleteim nem akadályai a munkámnak.
Hanem feltételei.
Nem az volt a kérdés a svájci táplálkozásban, hogy mit lehet enni
Az évek során egyre jobban megfigyeltem abban a környezetben ahol dolgoztam, hogy hogyan étkeznek a svájci emberek. Igaz, idősotthonban dolgoztam, ezért azt is gondolhatnánk, hogy mindez csupán az intézmény működéséből fakadt. A lakókkal való beszélgetések azonban megerősítették, hogy ez a szemlélet már jóval azelőtt is az életük része volt.
Az ebéd szinte mindig egy ritmust követett.
Saláta. Ami sok vegyes zöldséget tartalmazott. Színes volt. Jó volt ránézni. Meghozta az étvágyat.
Leves. Ez inkább krémleves volt. Nem is nagyon ismerték azt a fajta leveseket amit mi készítünk. És azt mi is tudjuk, hogy a krémlevesekben sokkal több a rost és a tápanyag.
Főétel. A tányéron több volt a főtt zöldségféle, de ott volt a jó minőségű hús vagy éppen a gabona, keményítő is.
Desszert. Volt hogy csak pohárkrém került az asztalra, de a krémes sütitől a szárazig minden előfordult. De, a fagyi is előkerült nyáron.
Igen, desszert.
És ez nem ünnepnapokon vagy hétvégén, vagy egy jutalomként a cukrászdában.
Hanem az ebéd természetes részeként.
A reggelikben volt vaj, lekvár vagy méz, sajt, jó minőségű felvágott, gyümölcs kávé vagy gyógytea.
Az én környezetemben gyakran azt láttam, hogy délután három óra körül jött újból a kávé. Szinte mindig egy kis süteménnyel és beszélgetéssel. Valakivel, személyesen.
Volt amikor ott került elő a jó minőségű étcsoki bonbon. Mert igen, ezt is megvásárolják, de nem habzsolják fel egyszerre az egészet. Tartogatják a délutáni kávé mellé. És ez nem spórolás. Hanem annak a jele, hogy nem a mennyiség adja az örömöt, hanem a pillanat, amikor igazán megélik. Megvolt a helye és az idelye.
Este pedig egy egyszerű vacsora. De abba is belefért a palacsinta, vagy akár az ebédről megmaradt kedvenc is.
Pénteken halat ettek, vasárnap reggelire mindig foszlós fehér kalács volt, rendszer volt.
És tudjátok, mit nem láttam? Állandó nassolást. Folyamatos bűntudatot. Örökös fogyókúrát.
De volt, türelem, idő az evésre. Nyugodt evés, beszélgetés. És annak a felismerése, hogy egy olyan rendszerben dolgoztam, ahol a közös étkezés nemcsak az ételről szólt, hanem az ember tiszteletéről is.
Ami igazán meglepett
Hazaköltözve egyszer csak azon kaptam magam, hogy amikor délután megittam egy teát, és ettem mellé egy kis süteményt, lelkiismeret-furdalásom lett.
Pedig ugyanazt csináltam, amit évekig természetesnek éltem meg.
A sütemény nem változott. Én sem.
Csak a jelentése.
Mintha hirtelen azt kezdte volna súgni egy belső hang:
„Nem kellene.” „Ez hizlal.” „Holnaptól jobban figyelek.” „jaj miért nassolok?”
És akkor értettem meg valamit.
Nem az étel volt más. A kapcsolatunk volt más.
A svájci táplálkozásban azt láttam, hogy az emberek nem félnek az ételtől. Kevésbé foglalkoztak azzal, hogy mit szabad és mit nem.
Az étkezésnek megvolt a helye és az ideje. Nem jutalom volt és nem is büntetés. Nem gondoltak rá vigaszként.
Hanem az élet természetes részeként.
A mozgás sem azért volt fontos, hogy ledolgozzák az ebédet. Hanem azért, mert örömet adott. Hétvégén kirándultak, túráztak. Kint voltak a természetben. Napi szinten sétáltak. És a sétához is felvették a tréning ruhát és megfogták a túrabotot is.
Itthon ennek nagyon más jelentése van. Amikor hazaköltöztem, mentem úgy tréningruhába és bottal sétálni a tapolcai tópartra. Hát, nagyon megnéztek. A sok évi szokásom szinte kellemetlennek hatott az itthoni környezetben.
És a boltban is gyakran olyan embereket láttam, akik telepakolták a kosarukat zöldségekkel, gyümölcsökkel, sajtokkal és valódi alapanyagokkal.
Nem tökéletességre törekedtek. Hanem természetességre. Az étkezés nem külön feladat volt a napban, hanem a nap ritmusának része. Talán ezért sem kellett egész nap az étel körül forogniuk a gondolataiknak.
A ritmus biztonságot ad. És amikor biztonságban érezzük magunkat, sokkal ritkábban várjuk az ételtől azt, hogy megnyugtasson bennünket.
Mit hoztam haza Svájcból?
Nem egy étrendet vagy recepteket. Fogyókúrát meg pláne nem.
Hanem azt a felismerést, hogy az étkezés sokkal több annál, mint hogy mit teszünk a tányérunkra.
Az étkezés arról is szól, hogyan bánunk önmagunkkal. Megengedjük-e magunknak a pihenést. Figyelünk-e a testünk jelzéseire vagy merünk-e jóllakni.
És képesek vagyunk-e úgy megenni egy szelet süteményt, hogy ne a bűntudat legyen az utolsó falat.
Amikor a régi minták újra megszólaltak
Amikor hazaköltöztem Magyarországra, azt hittem, magammal hoztam mindazt, amit Svájcban megtanultam.
Részben így is volt.
Azt hittem, a szemléletet is hazahoztam. Aztán rájöttem, hogy a szemléletet nem elég ismerni. Meg is kell tudni tartani egy új környezetben.
De egy idő után észrevettem valamit.
Egyre többször nassoltam. Többet ettem. Pedig tudtam, hogyan építsek fel egy kiegyensúlyozott étrendet. Az étkezéseim alapvetően rendben voltak.
Mégis híztam néhány kilót.
Sokáig nem értettem, mi történik. Aztán rájöttem, hogy nem az étel hiányzott. Hanem valami egészen más.
Hiányzott az a stabilitás, amit ott megéltem. Mivel elindítottam a vállalkozásomat hirtelen eltűnt a kiszámíthatóság.
Hiányzott az a fajta megbecsülés, amelyet a munkámban megtapasztaltam.
És talán maga az a szemlélet is, amelyben az étkezés nem állandó küzdelem volt, hanem a mindennapok természetes része.
Ma már a klienseimmel erről is beszélgetek. Amikor valami fontos hiányzik az életünkből, sokszor nem az ételt kívánjuk. Hanem azt az érzést, amit az ételtől remélünk.
Nálam is újra aktiválódtak azok az evési minták, amelyekkel korábban már találkoztam.
Amennyiben érdekel, itt bővebben olvashatsz az evési mintákról és a módszeremről. Az önbizalomtól a tudatos választásig-Egy másik út a változáshoz
Ma már nem bántom magam ezért. Inkább kíváncsian megkérdezem:
Vajon most mire van igazán szükségem?
Talán ezért hiszek ennyire az önismeretben
Sokan azt kérdezik tőlem, mit kellene enniük. Én ilyenkor gyakran egy másik kérdést teszek fel.
Milyen kapcsolatban vagy önmagaddal?
Mert a táplálkozás nemcsak a tányérunkon kezdődik, hanem a gondolatainkban.
A saját történetem is ezt tanította meg.
Hiába tudtam, hogyan érdemes étkezni. Hiába ismertem egy olyan szemléletet, amelyben az étel nem ellenség volt. Amikor az életemben megbillent a biztonság, a kiszámíthatóság és a megbecsülés érzése, az étkezésem is megváltozott.
Akkor értettem meg igazán, hogy az evés sokszor nem a tányérról szól, hanem arról, ami belül történik velünk.
Ezért hiszem azt, hogy a valódi változás nem az első diétával kezdődik. Az önismereti táplálkozási tanácsadás ereje a tartós változásban
Hanem az első őszinte kérdéssel.
Mi hiányzik valójában?
Lehet, hogy nem csokoládéra vágysz, hogy nem még egy szelet kenyérre. Van, hogy nem több akaraterőre van szükséged.
Hanem biztonságra.
Elfogadásra.
Pihenésre.
Kapcsolódásra.
Önmagadhoz.
És amikor ezekre elkezdesz figyelni, az étkezés is lassan megváltozik. Nem azért, mert végre elég erős vagy. Hanem mert már nem az ételtől várod azt, amit valójában a lelked hiányol.
Szeretnéd jobban megérteni a saját működésedet?
Ha olvasás közben magadra ismertél, készítettem egy ingyenes önismereti tesztet, amely segít ránézni arra a négy területre, amely leginkább befolyásolja a táplálkozásunkat: az önbizalomra, az önismeretre, az evési mintákra és a tudatos választásokra.
A tesztről bővebben szintén egy blogcikkemben olvashatsz, aminek a végén megtalálod a letöltéshez a linket. Miért nem tudsz lefogyni? Ingyenes önismereti teszt
Ha úgy érzed, egyedül nehéz kibogozni ezeket a mintákat, személyesen Tapolcán vagy online is szívesen segítek. Első lépések 2 órás tanácsadás