„Megérkezni ahhoz, aki most vagy”-Megengedő út önmagadhoz

Van egy időszak az életben, amikor az ember egyszer csak észreveszi, hogy már nem egészen az, aki régen volt.

A teste megváltozik.
Másképp működik az evése.
Más dolgok válnak fontossá.
Talán olyan dolgokra is érzékenyebb lesz, amelyek korábban nem zavarták.

És közben ott van a fejünkben a régi kép magunkról.

Ilyen voltam. Így néztem ki. Ennyit bírtam. Így tudtam enni, dolgozni és mindent megoldani. 

És sokszor észre sem vesszük, hogy miközben a  jelenben élünk, folyamatosan a régi önmagunkhoz hasonlítjuk magunkat. Elfelejtünk megérkezni ahhoz, akik most vagyunk..

Talán én is ezért gondolkodom annyit azon, hogy mit jelent valójában elfogadni a változást.

Nem azt, hogy mindennel elégedettnek kell lennünk vagy, hogy ne akarjunk változtatni. Hanem azt, hogy lehet-e úgy változni, hogy közben nem harcolunk folyamatosan önmagunkkal.

Mi van, ha nem visszatalálnod kell?

Amikor valami megváltozik bennünk, ösztönösen sokszor visszafelé nézünk. Szeretnénk visszakapni a régi testünket, testsúlyunkat, energiánkat és a régi lendületünket.

Én is, mint talán oly sokan azt gondolom, hogy vannak dolgok, amiket jó lenne újra megtalálni magunkban. A könnyedséget, a kíváncsiságot, az önmagunkba vetett hitet, vagy egyszerűen azt az érzést, hogy jól vagyunk a saját bőrünkben. Az idő múlásával ez egy természetes jelenség, mert visszanézünk…Vágyhatunk arra, ami rég elmúlt.

De közben felmerülhet egy kérdés:

„Mi van, ha nem visszatalálnunk kell ahhoz, akik voltunk, hanem meg kell érkeznünk ahhoz, akik vagyunk?

Ez egészen más irány. Nem visszafelé néz. Hanem előre és kíváncsi arra, mi van itt és most. Megérkezni ahhoz, aki most vagy…

Talán nem is kell azonnal tudnunk, hogy mit kezdünk ezzel az új önmagunkkal, hanem először csak meg kell ismernünk.

És közben ott van az evés is

Az evésről sokszor úgy beszélünk, mintha egyszerűen azt kellene eldöntenünk, hogy mit szabad és mit nem.

Mit és mennyit kellene ennünk.

Ha pedig nem sikerül úgy ennünk, ahogy elterveztük, rögtön magunkat kezdjük hibáztatni.

Pedig az evés sokkal több lehet ennél. Ehetünk fizikai éhségből, mert éhesek vagyunk.
De van, hogy eszünk ha fáradtak, feszültek vagyunk. Vagy ha szeretnénk egy kis nyugalmat. De ha egész nap csak másokról gondoskodunk, akkor este gyakran ott találjuk magunkat a hűtő előtt, vagy egy tábla csokival a kanapén.

Ilyenkor az étel valamit ad nekünk. Mert ilyenkor gyakran nem az evéssel van dolgunk.

Hanem valamivel, ami mögötte van.

Amennyiben érdekel, írtam egy blogcikket az evési mintákról. Evési minták: miért eszel akkor is, amikor nem vagy éhes? Ez a cikk egy 4 blogcikkből álló sorozat egyik cikke. Az útvonalat a többi cikkhez megtalálod benne.

Te tudod, mire van szükséged?

Ez talán egyszerű kérdésnek tűnik. Pedig ha egész nap azt csináljuk, amit kell, amit elvárnak tőlünk, amit megszoktunk, egy idő után nem is olyan könnyű válaszolni rá.

Mire van szükségem?

„Pihenésre? Csendes fél órára? Egy beszélgetésre? Arra, hogy valaki végre rám is figyeljen? Arra, hogy ne kelljen mindig erősnek lennem? Vagy egyszerűen csak arra, hogy egy kicsit ne kelljen semmit csinálnom?”

Az evés sokszor ott jelenik meg, ahol ezeket a szükségleteket másképpen nem tudjuk megadni magunknak.

Ezért tartom fontosnak, hogy amikor legközelebb úgy érzed, hogy „megint ettem, pedig nem kellett volna”, ne az legyen az első gondolatod, hogy „mi baj van velem?”

Hanem akár csak ennyi:

„Mi történt velem?”

A munkafüzetben található kérdések például arra hívnak, hogy nézz rá:

Hol nincs más módod megnyugodni?
Hol nincs más formája a pihenésnek?

Lehet, hogy már pusztán maga a kérdés is elindít benned valamit.

Nem kell mindenre rögtön megoldást találni

Talán ezt tanuljuk meg a legnehezebben. Mert most ebben a rohanó világban nincs idő megállni. „Elvárják” tőlünk, hogy mindig, mindenhol jelen legyünk. És közben nincs idő észrevenni, hogy mi történik bennünk:
Észrevenni, hogy amikor eszünk mi is történik bennünk, előtte, utána. És vajon mit érzünk tőle?

Mikor kívánjuk az édességet úgy hogy nehéz nemet mondani? Vagy eszünk, de már nem vagyunk éhesek.

Csak figyelni és nem ítélkezni. Nem bántani magunkat. Sokszor egy-egy felismerés indítja el a változást.

Például amikor rájössz:

„Én nem is az édességet kívánom. Hanem azt az érzést, ami utána jön.”

Vagy:

„Egész nap visszafogtam magam, és este már nem akarok semmiről lemondani.”

Vagy:

„Amikor mindenki elmegy, akkor marad végre egy kis időm magamra.”

Ezekkel már lehet mit kezdeni. Itt kezdődhet az az út, amikor majd megérkezel ahhoz, aki most vagy…

Mi lenne, ha a tested nem probléma lenne?

Sokáig úgy gondolunk a testünkre, mint valamire, amit rendbe kell hozni.

Fogyni kell és vissza kell szerezni. Olyannak kell lennie mint régen. Tudod, hogy mit kellene enned, mennyit kellene mozognod, de valami megváltozott. Nem működik. És akkor mégtöbb szabály és megszorítás következik.

Pedig a testünk közben folyamatosan velünk van.

Alkalmazkodik. Változik, jelez de másként.
Néha bizonytalanul. Nem olyan egyértelműen mint régen, de gyakrabban:
Fáradságban, jobban vagy máshogyan kívánod az ételeket.
Abban, hogy valami már nem esik jól úgy, mint korábban.
Az evés is megváltozik.
Ami régen egyértelmű volt, most kérdéssé válik.
A megszokott ritmus megbillen.
A „tudom, mit kell ennem” helyét átveszi valami halk bizonytalanság. Miért nem sikerül a fogyás, pedig tudod mit kell enned?

És talán nem az a kérdés, hogyan tudjuk rávenni arra, hogy újra olyan legyen, mint régen.

Hanem az, hogy meghalljuk-e, amit most mond.

Van egy kérdés a munkafüzetben, amit én nagyon szeretek. Elgondolkodtat.

„Ha a testem nem probléma, hanem partner lenne, mit csinálnánk másképp együtt egy átlagos napon?”

Én ezt nem egy újabb feladatnak érzem. Inkább egy másfajta nézőpontnak. Mert ha a testem a partnerem, akkor nem feltétlenül ellene kell dolgoznom.
Talán elkezdhetek vele együtt dolgozni.

Nem tudom, hogy létezik-e olyan pont, amikor azt mondhatjuk:

„Na, most már teljesen elfogadom magam.” 
Mert mindig van ami miatt elégedetlenek vagyunk. „Nem szép az orrom, nagy a hasam, kicsi a mellem” és sorolhatnám még a sort. És gyakran ezt a külvilág is sugalja. ” Csak az a hiteles és szép, akinek kocka hasa van.

Az önmagunk elfogadása szerintem egy folyamat. Nem történik meg egyik pillanatról a másikra. Van, amikor könnyebb, nehezebb. Előfordul, hogy nagyon büszkék vagyunk magunkra, és van, amikor megint előkerül a régi kritikus hang.

De talán ebben a folyamatban ezt egyre hamarabb észrevesszük. És egyre kevésbé akarjuk magunkat megbüntetni azért, mert nem vagyunk tökéletesek.

Egyre több kérdés lett bennem

Az Önismeret a táplálkozásban című könyvem megírása közben egyre erősebben éreztem, hogy az evésről nem lehet csak az étel oldaláról beszélni.

Mert az evés mögött ott vagyunk mi.

A szokásaink, az érzéseink, kapcsolataink.  A testünkhöz való viszonyunk.

És az is, hogy mennyire tudunk magunkra figyelni.

A könyvben sok mindent meg lehet érteni ezekből az összefüggésekből. Ha érdekel, írtam róla egy cikket. Ezen a linken elérheted. „Önismeret a táplálkozásban”- miért eszünk úgy, ahogy?

A „Megérkezni ahhoz, aki most vagy” önismereti önreflexiós füzetem érdekes, időben a harmadik volt, amit elkészítettem, mégis most érzem igazán, hogy ez az, ami a könyv természetes folytatásává vált.

Nem azért, hogy újabb szabályokat adjon. Azért sem, hogy megmondja, hogyan kellene enned, élned, működnöd. Azért született, hogy ne maradj egyedül azokkal a kérdésekkel, amik akkor jönnek, amikor a tested változik, amikor az evés bonyolultabbá válik, amikor a régi kapaszkodók már nem jók, de az újak még nem alakultak ki.

Azért, hogy legyen egy hely, ahol megállhatsz egy kicsit.

Gondolkodhatsz. Írhatsz.

És talán olyan dolgokat is észrevehetsz magadból, amelyekre a hétköznapokban nincs időd figyelni.

És innen már többfelé vezethet az út

Mert az önmagunkhoz való közeledés nem egyetlen témáról szól.

Van, akinek az evés és a test kérdései kerülnek előtérbe.

Van, akinek inkább az, hogy miért nem bízik eléggé saját magában.

És van, aki egy idő után azt veszi észre, hogy már nemcsak egy-egy szokásán szeretne változtatni, hanem az egész életével kapcsolatban kérdései vannak.

Ezért született meg a többi munkafüzetem is.

A Megtanulok bízni magamban az önbizalomhiányhoz, a belső kritikus hanghoz és az önmagunkba vetett bizalomhoz visz közelebb. „Megtanulok bízni magamban”– az önbizalom útja

A Karrierváltás belülről pedig ahhoz a helyzethez, amikor már érzed, hogy valami mást szeretnél az életedben, de először magadban kell rendet tenned ahhoz, hogy elindulj. „Karrierváltás belülről” – Önazonos út a változáshoz

Mondhatod, hát ezek nagyon különböző témák. Igen.

De számomra van bennük valami közös: mindegyik ott kezdődik, hogy az önismeret segítségével egy kicsit közelebb kerülünk önmagunkhoz.

Megérkezni nem egy végállomás

A munkafüzet végén van egy mondat, ami talán az egész út lényegét összefoglalja:

„Most nem visszatalálnom kell valakihez, hanem megérkeznem ahhoz, aki vagyok.”

Ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadnod. Vagy, hogy le kell mondanod arról amire vágysz. Hanem azt, hogy a változás talán egészen máshonnan indulhat.
Nem az önmagaddal való harcból.

Hanem abból, hogy meghallod magad. Megfigyeled, mi történik benned. Megérted a jelzéseidet.

És lassan megtanulsz úgy változni, hogy közben nem hagyod magadat magadra.
Talán ez az igazi megérkezés.

Nem vissza ahhoz, aki voltál. Hanem közelebb ahhoz, aki most vagy.

Ha szívesen megvásárolnád a munkafüzetet, ezen a linken elérheted: Megérkezni ahhoz, aki most vagy…